Kolompos

Balogh Béla: A végső valóság c. könyvét nagy érdeklődéssel vettem a kezembe, mert olvastam és hallottam róla, hogy modern fizikai eredményeket hoz párhuzamba szellemi tanokkal, engem pedig mindkét témakör igen érdekel.

A könyv olvasása során viszont gyakran úgy éreztem, hogy ha a fizikához jobban értenék, és nem csak a középiskolás fizikánál egy picivel több ismeretem volna, akkor több ponton igen alaposan beleköthetnék az ott írottakba. Egyszer talán a fizikához is jobban értek majd, a könyv fő gondolatmenete azonban még akkor is nagyon gyenge lábakon áll, ha a fizikához történetesen nem értve elfogadjuk, amiket a szerző ír.

Áttekintés

Megpróbálom röviden összefoglalni, amit a könyv első részének nagy léptékű gondolatmeneteként, mondanivalójaként megértettem, kihagyva sok, egyébként érvelést támogató mellékágat, a fő vonulatra koncentrálva:

• Az általunk érzékelt fizikai valóságot, az általunk érzékelt anyagi világot egy valamiféle magasabb, általunk csak közvetetten érzékelhető szintről szükséges folyamatosan fenntartani, így gyakorlatilag ez a magasabb szint “teremti”.
• A gondolatok e magasabb, a mi világunkat fenntartó szinthez tartoznak.
• Az egész általunk érzékelt világot tulajdonképpen a gondolatok hozzák létre.

Sok szellemi tanítás része például, hogy az idea magasabbrendű az anyagnál, és az idea bontakozik ki anyaggá; hogy az emberi tudat vagy lélek valami magasabb szinten létezik és időről időre testet ölt; hogy az egész univerzum egy nagy teremtő gondolata. Ez így tehát összhangban van sok meglévő hagyomány tanításával is. Azonban az út, ahogyan erre a következtetésre fizikai tények mentén eljut, szerintem több ponton hibás. Nézzük.

Az anyag

Az anyag a szerző szerint elektromágneses állóhullám. Mint említettem, a fizikához nem értek mélyen, de amennyire utána tudtam nézni, ez egy alternatív elmélet jelenleg a fizikában a sok közül. De fogadjuk el, hogy így van.
A szerző az anyagot mint állóhullám a gitár húrján vagy fúvós hangszerben létrejövő állóhullámhoz hasonlítja, és kiemeli, hogy ezeket az állóhullámokat folyamatosan külső energiaforrásból fenn kell tartani. Hogy az energiamegmaradás ne sérüljön, az anyagot mint elektromágneses állóhullámot is fenn kell tartani valahonnan - állítja.
A gitár húrján vagy fúvós hangszerben létrejövő állóhullám középiskolás tanulmányaim szerint azért gyengül és múlik el végül, mert az energiájuk ún. disszipálódik. A gitár húrja egyrészt megmozgatja a levegőrészecskéket, tehát mozgási energiát ad át nekik, ezért vagyunk képesek hallani a gitár hangját, másrészt pedig a folyamatosan nyúló és összehúzódó húr anyaga önmagán belül is hővé alakítja az állóhullámzáshoz szükséges mozgási energiája egy részét. A szerző nem fejti ki, hogy az anyag, mint elektromágneses állóhullám energiája hová disszipálódik vagy adódik le, ami miatt őt folyamatosan fenntartani kéne. De igazából nem értek hozzá, most fogadjuk el, hogy így van.
A szerző ezután felvezeti, hogy szerinte honnan jön ez a feltételezett fenntartó energia: az általunk érzékelhetőnél sokkal magasabb frekvenciatartományú elektromágneses hullámokból. Ezt nevezi szerző “magasabb szféráknak”. Végülis lehetséges. De két fontos dolgot emelnék ki:

• Az elektromágneses hullámokat jól leíró fizikai modellek léteznek elég régóta (Maxwell). Én itt várnék egy matematikai modellt, hogy a szerző szerint mégis hogyan történik ez a fenntartás. Vagy ha ebbe a műbe nem is fér bele ennek a kifejtése, legalább egy hivatkozást egy publikációra.
• A fenti kifejtés híján amit a szerző ír, az még csak nem is elmélet, hanem legfeljebb hipotézis, tehát egy lehetséges magyarázat bizonyos jelenségekre. De talán inkább csak sejtés. Ha elfogadjuk, hogy az anyagot folyamatosan energiával kell fenntartani, és ez az energia nem az általunk jelenleg ismert fizikai világból származik, akkor is számos egyéb más hipotézis adhat magyarázot az anyag fennmaradására. Például, hogy egy teknős álmodja az egészet, vagy egy számítógépes szimulációban, A Mátrixban vagyunk. Mivel a fenntartás konkrét módjára nem adott elméletet a szerző, semmivel sem indokoltabb az ő magyarázata, mint akár az általam említett sarkított példák.

Kétdimenziós lények

Mint láttuk, az anyagból kiindulva egyáltalán nem a jelen fizikából következésképp jutottunk el a magasabb szférák létezéséig, hanem csupán van egy alig alátámasztott hipotézisünk.
Ez után egy érdekes logikai fordulatot vet be a szerző.
Biztosan mindenki ismeri a gondolati játékot: egy síkban kétdimenziós lények léteznek, csak a síkban látnak. Ha a világ viszont valójában három vagy több dimenziós, és egyszercsak az ő síkjukat keresztezi valami, akkor az a számukra csak úgy megjelenik a semmiből, és igen furcsa dolgokat művel, majd egyszercsak nyomtalanul eltűnik. Hasonlóképpen a mi világunkban előforduló furcsa jelenségeket is magyarázhatnak más dimenziókból “érkező” jelenségek. Ez valóban így van: lehetséges.

Ezután viszont a könyv úgy érvel, hogy mivel a kétdimenziós lények nem tudják elképzelni a három dimenziós világot, ezért mi sem tudhatjuk elképzelni a fent említett magasabb szférákat, csakis akkor ha valójában mi a magasabb szférákban is létező lények vagyunk.

“Egy kétdimenziós lény nem tud elképzelni egy háromdimenziós világot, egy háromdimenziós lény pedig nem tud elképzelni egy négydimenziósat, és így tovább. Amennyiben ön, mint értelmes és gondolkodó lény, el tud képzelni egy egész világot, egy magasabb kozmikus szférát, ami nem egy felfoghatatlan negyedik, vagy ötödik dimenzióban van, csupán magasabb energiaszinten létezik, akkor ön nem egy földi létre korlátozott, anyagból véletlenszerűen kialakult lény!”

Na itt álljunk meg. Honnan veszi, hogy esetleges kétdimenziós lények nem tudnak elképzelni három dimenziót? Onnan, hogy szerinte mi emberek sem tudunk elképzelni négy dimenziót. Szerintem meg el tudunk. Vizualizálni, képileg belső látásuk elé hívni valóban nem sokan tudják. De a létét el tudjuk gondolni. De még ha így is lenne, honnan következne bármi ebből az amúgyis csak gondolati játék szintjén létező kétdimenziós lényekre vonatkozólag? Sehogy. Lehet, hogy nem tudunk vizualizálni négydimenziós teret, de magasabb energiaszinteket sem tudunk vizualizálni. A létezésüket elgondolni viszont egyformán tudjuk.

De még ha el is fogadjuk az egyik feltételezését, a következtetése akkor is érvénytelen (logikailag inkonzisztens). Tegyük fel, hogy tényleg csak akkor tudunk elképzelni valami általunk érzékelhetőnél többet, ha abban a világban is létező lények vagyunk. Ekkor viszont nem csak már előzőleg elfogadott magasabb szférákban létezünk, hanem a negyedik, ötödik, hatodik dimenzióban, a világot álmodó teknős fejében (hiszen ezt is el tudom képzelni), a Mátrix c. filmben, és mindenki hite szerinti összes világban egyszerre, hiszen mindet el tudjuk képzelni. Ez azonban szerintem ellentmondás.
Tegyük fel a másik esetet: hogy akkor is el tudunk képzelni valamit, ha annak nem vagyunk részei - ekkor pedig egyértelműen nem támasztja alá semmi, hogy magasabb szférákban létező lények vagyunk.

Node álljunk meg még egy kicsit. Az egész fenti, igencsak kacifántos gondolatmenetet azért veti fel a szerző, hogy rámutasson: a magasabb szférákban létezünk mint emberek. Nade nem azt “vezette le” épp az előbb, hogy az anyagot magát a magasabb szférák tartják fent? Akkor miért kell külön még egy ilyen gondolatmenet? Semmi plusz nem következik ebből, hiszen már megmutatta, hogy a minket alkotó anyagot magasabb szintről tartja fent valami, így nyilván az emberi testnek is megfeleltethető egy őt fenntartó magasabb szférában létező struktúra.

A gondolat mint energia

Az emberi gondolatotról a szerző itt felteszi, hogy energia, és ezáltal frekvencia is rendelhető hozzá, tehát elektromágneses hullámként létezik. Legyen. Ezután felteszi, hogy a gondolatot nem lehet mérni - ez is alátámasztja, hogy a magasabb szférákhoz tartozik. Gondolatátviteles, telepátiás kísérletekben sem tudták fizikai eszközökkel “leárnyékolni” a gondolat útját, és így ebből is az következik a könyv szerint, hogy a gondolat a magasabb szférákhoz tartozik.

A gondolatok mérése azonban igenis lehetséges. A szerző szerint az agyi aktivitást legjobban EEG műszerrel mérhetjük. Talán a szerző a mű írásakor még nem értesült róla, de a 90-es évek elején kidolgozták az fMRI technikát, amellyel jó térbeli felbontású aktivitási kép készíthető az agyról. Ezentúl a PET eljárás is alkalmas agyi vizsgálatokra, valamint a TMS (transzkarnális (“húson keresztüli”) mágneses stimuláció) is számos érdekes vizsgálathoz használható, ha nem is közvetlenül gondolatok méréséhez.
Azért az fMRI technika sem képes pontosan megmondani, hogy mire gondolunk (bár gyakran mi magunk sem), de igen meglepő dolgokra képes: a látókérgünk vizsgálatával például részben bele tud látni álmaink képeibe (interneten rákeresve hamar megtalálhatók a kapcsolódó publikációk).

Ma egy általános hipotézis ugyanis, hogy minden gondolatunkat az agyunkat alkotó neuronok aktivitása alkotja. A szerző ez ellen próbál érvelni: szerinte a gondolatok magasabb szintről származnak, és az agyban legfeljebb csak “tükröződnek”. A tudomány sem fejtett meg még mindent, ezért egyelőre a feltevése feltevés marad, de a szerző gondolatmenete további pontokon is hibádzik.

Állítja, hogy az agysejteknek nincs előre specializált szerepük. Ez nincs így, az agysejteknek számos különféle fajtája létezik, és bár valóban sok külső agyterületen az agysejtek munkamegosztása attól függ, hogy mivel mennyit foglalkoztunk és foglalkozunk (egy gitárosnak nagyobb a kézfejeit és ujjak ingereit elemző és az ujjakat vezérlő agyterülete), sok agyterület azonban előre meghatározott alakú, méretű és szerepű, fajra jellemzően minden embernél azonos, és szerepüket más idegsejtek nem tudják átvenni, sérülésük akár végzetes is lehet. Ebben a témában javaslom Norman Doidge: A változó agy c. könyvét - olvasmányos, de ugyanakkor tudományosan szerintem alapos.

Állítja, hogy az agyban új idegsejtek nem jönnek létre. Ez sem igaz, akár még késői időskorban is alakulhatnak ki új agysejtek (lásd Doidge könyvében).

Állítja, hogy az emlékképeinket nem tárolhatja az agy. Ez sem igaz. Bár én nem állíthatom, hogy minden emlékképünk csakis az agyban tárolódik, de az emlékezés működése meglepően jól feltérképezett, lásd Dick Swaab: Az agyunk mi vagyunk c. könyve vonatkozó fejezetét. Sőt, kutatók már képesek voltak egerek agyában mesterségesen emléket létrehozni (interneten rákeresve szintén hamar megtalálható: implant memories in mice).

Ezeket az újabb tudományos fejleményeket a szerző azonban valószínűleg nem ismerte, többük még későbbi eredmény, illetve mára kezdtek el átlagember számára is hozzáférhető médián és nyelvezetben megjelenni. A tudományos eredmények egyelőre összhangban vannak a feltevéssel, hogy minden mentális funkciónkat az agy hozza létre.

Na de a gondolatátvitel?

A tudomány számára valóban problémás jelenség a gondolatátvitel, amiről most tegyük fel, hogy létezik, és valóban nem állhat az útjába sem távolság, sem idő, sem hegy, sem elektromágneses sugárzást árnyékoló Faraday kalitka. Ekkor sem következik sehonnan, hogy a gondolatok a magasabb szférákból származnak. Csupán annyi következik, hogy a gondolatátvitelt eddig nem ismert fizikai jelenség teszi lehetővé, vagy már ismert fizikai jelenségek teszik eddig nem ismert módon lehetővé.
A szerző még messzebb megy: nemcsak hogy a magasabb szférákból származnak a gondolatok, hanem az egész élet valahonnan máshonnan származik. Ez aztán végképp sehonnan sem következik. Végtelenül kicsi az esélye, hogy az élet csak úgy magától létrejöjjön? Lehet, de az univerzum nem végtelenül nagy? Ha a gondolatok a magasabb szférákból származnak, amelyek az általunk érzékeltnél jóval nagyobb frekvenciájú elektromágneses hullámok által alkotott világok, akkor attól még ugyanúgy fizikai törvényszerűségek vonatkoznak rájuk (amelyekkel adós marad a szerző), és ez sem ad választ az élet eredetére.
Azt is állítja, hogy mivel a gondolatot nem képes az agy létrehozni, és az emlékeket sem képes az agy tárolni, ezért azok az ember életétől függetlenül léteznek, és inkarnációink között továbbvisszük őket. Honnan következik itt bármiféle reinkarnáció? Ha még el is fogadjuk, hogy a gondolatok és emlékek csupán legfeljebb tükröződnek az agyunkban, akkor sem következik, hogy gondolataink és emlékeink túlélik a mi földi életünket. Lehetséges, hogy létezik reinkarnáció, és akár emlékeket is továbbviszünk, de a szerző gondolatmenetéből ez nem következik: ugyanúgy lehetséges, hogy a fizikai testünk halála maga után vonja a magasabb szférákban létező részünk halálát is.
Szeretném hangsúlyozni, hogy én nem állítom, hogy amiket a szerző következtetésként állít, azok nincsenek úgy. Én csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a következtetéseinek nagy része helytelen.

Ezoterikus világ

A szerző eddig tehát szándéka szerint megvilágította számunkra, hogy valamiféle magasabb szférákból származunk (bár a magasabb szférák természetéről igazából semmi konkrétat nem tudtunk meg, pedig ha elektromágneses sugárzásról van szó, akkor igencsak jól kéne ismernünk). Ezután rátér paranormális jelenségekre, földönkívüli látogatókra, halálközeli élményekre. Ezek mind érdekes témák, de a szerző sajnos csak annyit mond, hogy a magasabb szférák felismerése után ezek természetes dolgok, illetve ezek is a magasabb szférák elméletét támasztják alá. Csak épp konkrét hatásmechanizmust nem vázol fel - nehéz is lenne, hiszen a magasabb szférák semmilyen tulajdonságaiba nem avatott be minket. A magasabb szférákat ezek hiányában egyszerűen valamiféle “jolly joker”-ként használhatjuk, amely bármit lehetővé tesz, amit csak épp lehetővé tenni szeretnénk, és amely elméletet bármi alátámaszt, ami a mai tudományba nem fér bele.

A nulla

Bár a fizikához mélyen nem értek, az informatikához annál inkább, ezért is “A Nulla mint információ” fejezetet különösen furcsállom.

“A hang és kép egyaránt lebontható “egyesek” és “nullák”, azaz elektromágneses “információ” és “információhiány” hosszú sorozataira.”

Ez egy alapvető félreértés a szerző részéről, és emiatt a fejezet későbbi gondolatai is érvénytelenek.

Az valóban igaz, hogy egyesek és nullák sorozataiként értelmezhető a digitális adat. A modern digitális eszközeink (számítógépek, gsm és újabb mobiltelefonok, digitális fényképezőképek, zenelejátszók) mind digitálisan ábrázolják a hangot és a képet, amely azt jelenti, hogy számokként. A számokat pedig jelenlegi számítógépeink kettes számrendszerben tárolják, tehát egyesekben és nullákban. Ezeket azonban logikai egyeseknek és nulláknak szoktuk hívni, mert a fizikai megnyilvánulásuk már igen sokféle, attól függően, hogy épp SD kártyán tárolt adatról, mágnesszalagon tárolt adatról, épp rádiófrekvencián továbbított adatról, vezetéken továbbított adatról (ahol például 5V és 0V feszültség váltakozásaként jelenhet meg) vagy akár CD-re kiírt adatról van-e szó. Lyukkártyán például lyuk vagy nem lyuk formában nyilvánulnak meg, a QR kódokban pedig fekete és fehér kockákként.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy az “egyes” az “információnak” a “nulla” pedig “információhiánynak” felel meg. Ez teljesen téves értelmezés. Az egyes és a nullás is információ, hiszen egy kettes számrendszerben ábrázolt szám egy helyiértékét adják. A fizetésünk végén sem mindegy, hogy hány nulla van - hogy szemléltessem a félreértést.
A nullák valóban fontosak az adattároláshoz, de pont azért, mert információt hordoznak, a nulla tehát nem “információhiány”.

Zárszó

A könyvtől várt hidat a fizika tudománya és a szellemi tanok között sajnos nem kaptam meg, helyette inkább logikai érdekesség volt elemezni a könyv gondolatmenetét és felismerni hiányosságait. Félreértés ne essék, nem belekötni akarok mindenbe - sok igen tanulságos műtől nem várható el jogosan a tudományos alaposságú következetesség. Egy olyan könyvben viszont, amely fizikai tudományos eredményekből kiindulva próbál valamit levezetni, igenis elvárható a logika pontos és alapos alkalmazása, az állítások tudományos megalapozása.
Esetleges szellemi érdeklődésű olvasóm azonban ne keseredjen el: attól, hogy adott szellemi tanok nem következnek fizikai tudományos eredményekből, ugyanolyan jók lehetnek. Személy szerint javaslom, hogy szellemi tanok érvényességét ne a modern fizikában keresse, sőt, inkább óvakodjon az olyan szellemi tanításoktól, amelyek fizikai tudományos eredményeken vélik alapozni magukat.

“A kvantumelméletnek van egyfajta furcsa fogadtatása és a nevében már tengernyi botorságot is leírtak. A macskák lehetnek egyszerre élők és holtak; a részecskék lehetnek egyszerre itt és ott is; Heisenberg szerint pedig semmi sem biztos. Ezek az állítások mind igazak, de a gyakori következtetés - miszerint a mikrovilág különlegessége folytán mi is egy elvarázsolt világban élünk - határozottan nem az. Érzékszervek nélküli érzékelés, misztikus gyógyítások, sugárzások ellen védő vibráló karkötők, és még ki tudja, mik próbálták rendszeresen, a valóban lehetségesnek tűnő dolgok tárházába becsempészni magukat a “kvantum” szó fedőneve alatt. Ezek a dolgok a következetes gondolkodás hiányából, ábrándozásból, véletlen vagy rossz szándékú félreértésekből, vagy mindezek szerencsétlen konbinációjából születnek meg. A kvantumelmélet pontosan írja le a világot, legalábbis olyan pontos matematikai törvényekkel, mint amelyeket Newton vagy Galilei javasoltak. Éppen ezért tudjuk egy elektron mágneses viselkedését oly kitűnő pontosságal kiszámolni. A kvantumelmélet - ahogy azt hamarosan látni fogjuk - a természetnek egy hatalmas előrejelző és megmagyarázó erejű, a szilíciumchipektől a csillagokig, számtalan jelenségre alkalmazható leírását adja.”

Brian Cox, Jeff Forshaw - A kvantum világegyetem

Farkas Gábor, 2014 július